Pintér D. István

Futó kaland

 Kitartó integetésemre végre megállt egy tűzpiros Opel, és behuppantam a hatsó ülésre, becsaptam az ajtót, válltáskámat a térdemre helyeztem, és bámultam előre. Hirtelen nyugtalanság lett rajtam úrrá, tekintetemet képtelen voltam rögzíteni, ujjaim megállíthatatlanul doboltak a táskán. Idegességemet fokozta a felismerés, hogy furcsa közérzetem okozója a mellettem üllő, nem kimondottan szép, de erős szexuális kisugárzású, napbarnította hölgy. Látszólag egykedvűen nézte az elsuhanó tájat, aztán az éles kanyarokban lazán hozzám dölt.

 Az utazás alatt néhányszor találkozott a tekintetünk, aztán, amikor egy gyönyörű sziklafal elött vitt el az utunk, olyan meghittséggel pillantottunk egymásra, mint akik sürgető szükségét érzik, hogy osztozzanak a látvány élményében.

 – Petrovics Olga vagyok, orvostanhallgató – nyújtotta kacsóját, miután megköszöntük az alkalmit és kiszálltunk az Opelből.

 – Gábor, Fülöp Gábor vagyok, a jogra járok már negyedik éve  – habogtam, aztán zavartan elhívtam egy kávéra.

 Sötétedésig csatangoltunk a városban, amelyben mindketten idegenek voltunk; betértünk egy  vendéglőbe, majd másik szórakozóhelyre, táncoltunk, sokat bolondoztunk, végül egy  szállodában béreltem szobát. Felejthetetlen éjszaka volt, ujjaimban még most is bizsereg selymes bőrének tapintása, teste forró örvényeinek emlékezete jelenleg is kellemesen megborzongat.

 Reggel a vonatállomáson váltunk el, ahol még sietve papírra vetettük lakcímünket, egyéb elérhetőségeinket, és találkát beszéltünk meg harmadnapra Kolozsvárt a Mátyás-szobornál. Aztán végképp elváltak útjaink.

 Igen, végképp.

 Harmadnap nem tudtam Kolozsvárra menni. Probáltam a nyomára bukkani, de hiába. A lakcím és egyéb elérhetőségei legbőlkapottnak bizonyultak, az orvosin soha nem tanult ilyen nevű hallgató. Amikor rájöttem a csalásra, elkeseredésemet fokozta, hogy a magam részéről én is ugyanúgy cselekedtem. Sosem hívtak engem Gábornak, sosem jartam a jogra, és a cím, amit megadtam, nem is a városomba szól.

 Annak idején nekem sem hiányzott, hogy bimbózó komoly kapcsolatomat elrontsa egy ilyen félrelépés. Az ilyen találkozásoknak az a varázsa, hogy rövid ideig azok lehetünk, akik szeretnénk lenni, különösebb következmények nélkül. Nincsen idő sem megismerni, sem megunni egymást, és megismételhetetlensége miatt kitörülhetetlenül megmarad emlekezetünkben. Akkor ébredünk rá igazán, hogy mit veszítettünk.

***

Pintér D. István

 Ablaktalan történet

Éjfél után egy idegen városban kószáltam egyedül. A neonok kékes fénye hozzáragadt a falakhoz, olyanszerű hatást keltve, mintha egy elsüllyedt metropolisz algákkal és korallokkal borított oszlopai között lebegnék. Jelentős összeg volt a zakómban, már nem is tudom, hogy a pénzt vagy magamat féltettem jobban…

 Az utcák kongtak az ürességtől, mint légitámadások idején, mikor pincékbe, elsötétített ablakok mögé rejtőznek az emberek.

 Megláttam egy árnyat. Alakja homályosan rajzolodott ki az időnként ráeső fényben. Láttam, hogy asszony. Meggyorsítottam lépteimet, majd utol is értem. Divatjamúlt, csipkés ruhában, magassarkú cipőjét esetlenül hordozva lépkedett. Széleskarimájú, művirágokkal diszített fehér  kalapot viselt.

 Megszólítottam. Mondtam, hogy a következő városba tartok, de nincsen csatlakozásom , és szállást keresek. Azt mondta, van neki egy kiadó szobája.  A kalap árnyékot vetett arcára, egyetlen vonását sem tudtam kifürkészni, de tudtam, éreztem, hogy szép. Amikor beszélt, kellemes mélyzöngésű hangon szólt.

 Átvezetett a városon. Előbb magas, modern épületek között, aztán ódon bérházak sorai, lépcsők rengetege, omladozó falak következtek, és végül fákkal szegélyezett sétányra vilagított a Hold. A gyér fényben fák lombjait, és apró, törpe házak körvönalait láttam.

  Bevezetett egy ilyen hazikóba. Nyikorgó vaskapu tárult ki, amikor a zárban elfordította kulcsot. Bent hiába kerestem a villanykapcsolót, mert csak a nyírkos falat éreztem. Puha, ragacsos sötét volt bent. Azt mondta, ne keressem a villanyt, mert utálja a civilizáció nyavalyáit.

 Beszélgettünk. Mondtam, hogy  kereskedő vagyok. Ő azt mondta, hogy festőművész, gyertyát gyújtott és megmutatta egyik munkáját. Egy férfi portréja.  Kellett egy pár pillanat míg rajöttem, hogy az ábrázolt férfi én vagyok.

 A gyertyafény megvilágította arcát, kleopátrafrizurát viselő középkorú nő hajolt fölém. A karján kissé petyhüdt volt a bőr. Mintha már találálkoztam volna vele... Az az ember jutott eszembe, aki lehettem volna, aki lehet, hogy voltam, és szerettem ezt a nőt, de elfelejtettem… 

 De biztosan szerettem.

 Rongyok suhogtak, tudtam, megveti az ágyat, majd azt is hallottam, hogy besurran a paplan alá. Bebújtam, és szeretkeztünk, elfáradtunk, es lihegtünk. Aludtunk és felébredtünk, szeretkeztünk újra meg újra..

 Kérdeztem:

 – Itten sohasem lesz reggel?

  Azt mondta:

  – Ne is legyen, a háznak nincsen ablaka, nem süt be a Nap, nincsen felosztva az idő napszakokra.  Elmondta, hogy itten másképpen zajlk az idő.  Forró testével hozzám simult, nem tudtam egyébre gondolni.  Sokáig voltam ottan álomban, szerelemben. Aztán egyszer belémnyilalt, hogy nekem menni kell, mert dolgom van. Könyörgött, ne hagyjam el, és akkor az idő sem ront meg, sohasem leszünk görbe hatú, aszott őszek, hogy örökre olyanok maradunk, amilyeneknek most érezzük magunkat.

 Úgy tettem, mintha belegyeznék, és vártam, amíg elelalszik, aztán nesztelenül felöltöztem, kitapogattam az ajtót és kisurrantam. Kint éles fény hasított a szemembe. Egy ideg lehunyt szemmel botorkáltam tovább.

 Eszembe jutott a pénz, ami a zsebemben volt. Nem talaláltam. Visszabotorkáltam a hazikóhoz. Bent láttam, hogy a nő a plafonról lóg. Felakasztotta magát. Megrémültem, a pénzt megtaláltam az ágy mellett, a hideg kőpadlón. Késem nem lévén kiodottam a hurkot a nyakából, és lefektettem az ágyra. Be is is takartam.

 Aztán kirohantam, a szemem valahogy megbarátkozott a fénnyel, aztán szaladtam tovább a magas jegenyékkel szegélyezett sétányon, kesőbb az omladozó falak és bérházak között. A modern épületeknél láttam egy rendőrautót, odaszaladtam, mondtam, egy nő felakasztotta magát, mentő kellene… Aztan elől a rendőrautó, utána a mentővel elvezettem őket a bérházakon túlra, a hosszú sétányon egészen a pici hazikóig.

Az őrmester ottan megragadta, a vállam:

 – Ne marháskodjál velem, ember… – mennydörögte.

 – De hát… miért… – nyekegtem.

 – Mert ez itten egy temető!

Mutattam a nagy vasajtót

 – Ottan van bent… – mondtam

Az őrmester bement, aztán prüszkölve jött ki.

 – A kutyamindenségit, hülyének néz minket?

Ártatlanul meredhettem magam elé, mert egyik rendőr megbökött, hogy ne bambuljak…

Az őrmester aztán lehiggadt valamelyest, és  tagoltan magyarázni kezdett:

 – Ez itten egy kripta, és a felirat szerint ottan bent özvegy Willibard  grófné földi maradványai vannak.Valóban öngyilkos lett, de nem tegnap vagy azelőtt, hanem kétszáz évvel ezelőtt… Hallja, ember? Kétszáz éve…

 Semmit sem értettem. Két magas gesztenyefa hajlott a kripta fölé, és bombaszerűen hullatták  a gyümölcseiket.

 Az őrmester segédje a homlokára csapott, a táskájából elővett egy folyoiratot, ki nyitotta és oda adta főnökének. Az sietve belolvasott, aztán egy üveges ajtó elé vitt.

 – Nézzen bele… felismeri magát?

 Néztem, de nem ismertem. Egy aszott, görbe, őszhajú ember nézett vissza rám… Intettem a fejemmel, hogy nem ismerem…

 – Olvassa el ezt, és atadta a folyoiratot, rabökött a címre, és kezdtem olvasni…

A címe: Ablaktalan törtenet…

***

Pintér D. István

Dupla műszak

Jolán dühösen mosogat a másfélszobás panell aprócska konyhájában. Délelőtt a fonógyárban sistergett keze alatt a cérna, most is a gép ritmusára dörzsöli a lábast, melybe tegnap odaégett a pörkölt.

  Sanyi két éve feladta katedráját, mert faluba kellett ingáznia, és megértették, hogy a tanügyi fizetésből nem tudnak már megélni. Úgy döntöttek, hogy kevéske pénzüket bedobva autót lízingelnek, és a férfi beáll taxizni. Napi 16 órát dolgozik, kivéve ezt a kétórás ebédszünetet. Most a kanapén elheverve nézi a tévében közvetített teniszmeccset, tudniillik a sporton és a kalandfilmeken kívül minden egyéb idegesíti.
 – A francba veled, lejössz onnan már te, piszok! – dohog Joli az égetett lábast mosogatva.
– Hová menjek? – kiált át Sanyi.
– Te csak hallgass, nem veled beszélek.
– Valaki más is van itt kettőnkön kívül?
– Hát persze! Itt van a Villany, a Rezsi és a Bank ! – kiáltja Joli szaggatottan, aztán tovább dörzsöli a lábast.
  Sanyi türelmes embernek tartja magát, de amikor Joli a “három vendéget” hozza elő, egyenesen provokálja.
  Felkel a kanapéról, lábát papucsba dugja, karóráján megnézi, negyven perce van míg közli a diszpécserrel, hogy belépett, és lehet rá számítani. Kicsoszog a konyhába, az ajtóban megáll. Joli háttal áll feléje, mosogat. Nézi az asszony kívánatos alakját, átcikázik agyán a gondolat, de aztán képzeletben csak legyint.
  - Fiam, - így szokta megszólítani nejét (amúgy van egy tizenhat éves fiúk, Zozó, aki jóformán csak enni, meg aludni jár haza), - Fiam, most kötekedhetnéked van,  vagy mi? Napi két órát vagyunk ébren együtt, ennyi ideig csak el tudsz viselni.
  - Ki beszélt veled te, hólyag?
  - Az imént neveztél piszoknak…

 - Hát, ez jó! – csap kacagva a hasára Joli. – Én ezzel a nyamvadt maszattal beszélgetek – mutat a lábasra. Magadra vetted? Ha te vagy a piszok, akkor én vagyok a lábas, amelyikbe te belerondítathatsz, ha úgy tartja úri kedved.
 - Egyre kevésbé érdekel a lábosod, ami inkább csak foltozott serpenyő, amelyikbe még összeüthetnek két tojást. Még nyele is van. Na, mit szólsz?
 - Nagyon szellemes. Ezt valamelyik utasodtól tanultad?
 - Nyílván. Az éjjel két órán keresztül voltam három prostival. Nem akartak fizetni, azt mondták, inkább dugnak, hát megdugtam mind a hármat.
 - Egyszerre?
 - Nem, mert nincs három szerszámom, csak sorba, újra meg újra. Előbb a vékony szőkét, aztán a bögyös cigánylányt, végül pedig a dagi festett szőkét.
  Az egészből pusztán annyi volt igaz, hogy valóban elszállított három prostit az Erotik sztriptízbárnak álcázott bordélyba. Cukkolni akarta Jolit, aki azonban eltűnődött: mi van, ha tényleg igaz, hiszen a taxisok élete csupa kaland, miközben ő nyolc órán át, bezárva egy koszos gyárba cérnaszálakat bogozgat. Végre sikerült elmosogatnia a lábast. Be akarta fejezni a beszélgetést, de a kisördög nem hagyta.
 - Fejedelmi lehetett…

 - Naná, hogy megteszi a férfi, ha éves ünnepnek számít, amikor az ember a nejével teheti - replikázik Sanyi.
 - Ne mérgesíts! – hördül fel a feleség az asztalra csapva az edénytörlőt. – Pontosan tudhatod, mennyit gürcölök „a  három vendég”  miatt. Miután egész nap dolgozom, azt akarod, hogy éjszakára a kurva szerepét is betöltsem?
 - A három vendegből minimum kettőt én látok el.
Joli a fejéhez kap, és drámaian kiáltja:
 - Mond, mi a tetves értelme van ennek az életnek? Dolgozzak, hogy éljek, éljek, hogy dolgozhassam?
  Sanyi eldönti, hogy bármi történjék, ő higgadt marad.
 - Hányszor kell elmagyaráznom neked, hogy magának az életnek nincsen értelme. Értelme csak értelmes lénynek lehet. Az élet nem egy lény, hanem egy tény. Olyan, mint a Nap. Ott van, úgy sikerült, hogy éppen ebben a naprendszerben alakult ki az intelligencia, de ne mondja senki, hogy ez a Nap értelme. Netán azt hiszed, a Nap értelemmel rendelkezvén eldöntötte, hogy milliárd évek alatt megszüli az életet, ami aztán millió években számolt fejlődés után megszüli az intelligenciát? A föld úgy gondolja, hogy célja füvet növeszteni? Azt hiszed, a fű abból a célból nő, hogy legyen a marháknak, mit lelegelniük? Egyszerűen ez az élet, c’est la vie, a dolgok, történések rendje…
 Sanyi elégedett az eszmefuttatásával. “Joli rendkívül anyagias, mint általában minden asszony. A nőstények minden fajban ilyenek. A manguztól az oroszlánig mindenik nőstény csak a kölykeivel és magával törődik, miközben a kantól, hímtől, csődörtől várja a védelmet, a jobb odú, szavanna, legelő megszerzését” – nyugtázza.
- Tessék! – teszi eléje a paszulyfőzeléket Joli, gorombán. – Nehogy azt mondd, hogy étlen hagytalak.
 A férfi némán kanalazza az ételt, a faliórára pillant, még három perce van, hogy belépjen a műszakba.
- Undorodom tőled és mindentől – förmed az asszonyra eltaszítva a tányért. Aztán sietősen veszi az irattáskáját, kabátját és az ajtóból visszaszól:
- Éjszakára is maradok, kell a köles…
- Felőlem örökre maradhatsz, úgyis alig vagy itthon.
  Leszalad a harmadikról, a tömbház előtt van leparkolva a Peugot terepjáró. 
- Negyvenes, beléptem – lihegi a taxirádióba. A számot ő választotta, mert ennyi idős volt, amikor négy évvel ezelőtt taxizásra adta a fejét. Egyik régi cimborája, Elek már régóta taxizott, és egyszer azzal állított be, hogy van hely a cégnél, ha saját autóval beáll, akár háromszorosát is megkaphatja az akkori tanári bérének. Számításai csak részben váltak be, de nem bánta meg. Jobb így, hogy naponta jön némi pénz, nem kell várni fizetésig.
 - Vettem. A József Attila utcai állomáson kevesen vannak – válaszolja a diszpécser.

 Átviharzik a lakótelepen, aztán az egyre sűrűsödő forgalomban rááll a körútra, onnan pedig csigalassúsággal a József Attila utcai taxiállomásig, ahol beáll a sorba utolsónak. Negyedóra alatt egyet lépett előre. Kényszeredetten elhúzza a száját. “Legalább tizenöten vannak előttem, ha így haladok, három óra múlva se kapok fuvart” – mérgelődik. Előveszi a napilapot, a volánra teríti, átböngészi a sporthíreket, a politika már jó ideje nem érdekli, szavazni sem ment el legutóbb, és csöppet sem érdekelte, hogy a baloldal győzött. Megakad a szeme egy reklámon, a bögyös cigánylány tart egy táblát, melyen az áll, hogy “AZ EROTIK SZTRIPTÍZBÁR VÁRJA VENDÉGEIT, IGÉGYES KISZOLGÁLÁS, HANGULATOS KÖRNYEZET, ÚJ TÁNCOSLÁNYOK”. „Egyszer be kell kukkantanom, még soha nem voltam ilyen helyen”- morfondírozik.

  Kopogás a szélvédőn. Ijedten kapja fel a fejét, mintha attól tartana, hogy valaki belelátott a gondolataiba. Dénes a kopogó, még a tanügyből ismerik egymást. Int neki, hogy üljön be. Dénes régi kliens, matektanárként hatodszorra sem sikerült megszereznie a jogsit, így aztán feladta, inkább taxizik, ha olyan dolga van. Könnyű neki, mert tanári állása mellett több cég könyvelését is rendezi

- Na, hogy vagy öreg róka, hogy megy a bolt? – kérdi a volt kollega.

- Megy. Jobb, mint kölykökkel mérgelődni semmiért. Hová vigyelek? – vonja fel szemöldökét, és közben örül, hogy nem kell végigállnia a sort.

- Megyünk a Metróhoz, alaposan bevásárolok, csak akkor menj el, ha kapsz más fuvart, ha nem, fizetem a várakozást is.

- Rendben – mondja, tudva, hogy Dénes nem veri át.

 Tíz perc múlva ott is vannak az áruház előtt. Utasa elcammog jellegzetes mackó menésével, csöppet sem sietve, ő pedig előveszi az újságot, három keresztrejtvény is van benne, azzal eltölti a várakozási időt. Nem igazán tud koncentrálni a feladványokra, de azért töltögeti a rubrikákat, közben a Jolival folytatott beszélgetésre gondol. - Az életnek nem lehet értelme – tűnődik, - lehet, hogy olvasta ezt valahol és nem is az ő gondolata. - Az életnek legfennebb célja lehet, de azt csak az értelem tudja megtervezni. A tehén, amikor ellik, nem azért teszi, hogy borjúpörkölt kerüljön az asztalra. Az asszony, amikor kislányt szül, magában esetleg eldönti, hogy balett-táncoslányt farag utódjából. Nagy a különbség.

 Több mint egy órát várakozott Dénesre, míg végre a púpozott bevásárlószekérrel megérkezik.
- Hiába, óriási ez az áruház – mondja szabadkozva. – Unatkoztál?
- Áh, dehogy, már rég megszoktam – válaszolja, közben kiszállt az autóból és segít Dénesnek berakódni a csomagtartóba. Önkéntelenül megállapítja, hogy a tanár úr mindenből a legjobbat, legdrágábbat vette. „Meg kellene tanulnom könyvelni…” – mélázik magában. Hazaviszi a volt kollegát, akinek a város másik felében öröklakása van. Edit, a felesége már a kapuban várja, mert Dénes rácsörgött, hogy érkezik. Sanyi is segít kipakolni a holmit és behordani a házba. Pazar lakás, benti fürdőmedencével. „Nekem akkor se lesz ilyen, ha tízszer újra megszületek, és mindent újra kezdek”- szomorodik el. Hívják egy kávéra, de udvariasan elutasítja, hiszen neki dolgoznia kell, “szükség van a kölesre”. Dénes kikíséri az autóig.

- Mennyi lesz?

- Ez pontosan ötven lej – mondja.

- Legyen hatvan – nyújtja át a pénzt Dénes nagyvonalúan.

- Sanyi éppen kinyitja az autóajtót, amikor megreccsen az adóvevő

- Kós Károly utca 43 szám… - hallszik a diszpécser hangja a taxirádióból.

- Negyvenes, közel vagyok, veszem – és a volt kollegától elköszönve ismét nyakába veszi a várost. Nincs közel a célpont, de jobb, mint az állomáson rostokolni.

 “A délutáni műszaknak vége” – állapítja meg tíz órakor. - ”Szombat este van, kell bírnom még egy ideig…”

- Negyvenes, maradok még – szól bele a mikrofonba.

- Nem egészen szabályos, de nagy a forgalom, hát maradj, ha akarsz – válaszol a diszpécser.

- Mi van, cimbora, nem vár otthon az asszony? – kérdi vihogva Elek.

- Biztosan kiadta azt is bérbe éjszakára…- röhög bele a rádióba Titusz.

  Nem méltatja válaszra az élcelődéseket. A taxisok között nagy a konkurencia. Mindenik azért sopánkodik, hogy túl sokan vannak, és kevés az utas, manapság már mindenki saját autójával jár, jóformán csak a tinédzserekre, az aggastyánokra, részegekre és azokra redukálódik a klientúra, akiknek nem sikerült jogsira szert tenniük, merthogy valamilyen tragacsot venni ma már nem nagy kunszt. Képesek a sárga földig lehordani az utast, aki nem a sor elején levő járműt választotta.

 Bekanyarodik a József Attila utcai állomásra, beáll a sor végére, kikapcsolja a fényszórókat, kihúzza a slusszkulcsot. Veszi a táskáját, nyekken mögötte a központi zár, és aztán belép az állomás talponállójába. Zsivaj, tömény cigarettafüst. Csupa olyan kollega, akivel négy év alatt egyetlen szót sem váltott, legfennebb adóvevőn keresztül. Tudatosan kerülte a társaságukat, a mérhetetlen irigységtől, pénzhajhászástól elvakult közeget. Cigarettát vásárol és dupla kávét, aztán kinéz egy szabad asztalt, és eloldalaz. Rágyújt, belekortyol a kávéba, közben a délutáni munkáját értékeli. Tizennyolc utasa volt. Másokkal nem járt olyan jól, mint Dénessel. Olyan is akadt, aki alig másfél kilométerre vitette magát. Számigálva magában, kétszáz lejre teszi a délutáni bevételt. Ha levonja az üzemanyag árát, és befizeti a cégnek a diszpécserszolgálatért járó díjat, úgy is több mint száz lej marad. „Nem is olyan rossz, a tanügyben ezért kb. három napot kellene dolgozni. Na jó, de ott van még a lízing. Igen, de még csak egyetlen kerek esztendő van hátra, és két év múlva Zozó mehet egyetemre, aztán pedig gyűjthetünk lakásra…” – mélázik rádöbbenve, hogy éppen apró célokat szabott az életének.

 „Na, jó, de ez nem életem értelme, hanem célja. Nem ugyanaz. Azt hiszem sokan összetévesztik a két fogalmat” – állapítja meg lepöckölve a hamut a cigarettáról. Kinéz az ablakon, látja, hogy jól előrehaladt a sor, és legalább két autóhossznyival lemaradt. Sietve behörpinti a kávét és siet, nehogy valamelyik beérkező eléje vágjon. Be sem  indítja az autót, csak kiveszi sebességből, és előbbre tolja, még csak négyen vannak előtte.

  Húsz perc múlva már a sor elején várakozik. Kétszer is felment a cukra, mert az utasok a sor közepéről vagy végéről választottak autót. „Van, aki valamiért nem csípi a terepjárót. Érthetetlen, hiszen a városban úgysem lehet, nem is szabad száguldani, ráadásul sokkal biztonságosabb, hiszen a kisautók nem sok kárt tehetnek benne. Na, persze nem olyan előkelő, mint egy vadiúj Opel vagy Audi” – dohog magában.

 - Szent Teréz utca 19 szám – mondja a cingár férfi, aki meglehetősen ittasan huppan a hátsó ülésre. – Ne hajtson gyorsan, mert nem akarok iderondítani – teszi hozzá.

 Át kell haladnia a lakótelepen, a tömbházuk előtt is el kell mennie, rápillant az ablakukra: még világosság van. Aztán leteszi a férfit és fordul. Tűnődik keveset, haza menjen-e, haraphatna valamit, még hosszú az éjszaka. De lebeszéli magát, Jolinak reggel korán kell mennie, ha most haza menne, csak civakodnának, egyiküknek sem használna. Közben kikanyarodott a Szabadság sugárútra. Éjfél körül jár az idő, mégis meglepően kihalt ez a máskor roppantul forgalmas utca. „Úgy látszik, aki szórakozni akart, az már elült valahová”- gondolja.

 Az utcalámpák fényében messziről látja a három prostit, amint két kézzel hevesen integetnek. Megáll. Ők mintha égő házból menekülnének, úgy pattannak be az autóba.

 - Gyorsan, gyorsan, ahogy csak bírsz – szorítja meg a karját a cigánylány, aki az anyósülésen csatolta be magát.

  Csikorognak a kerekek, kezdődik a száguldás.

 - Hová vigyelek? – kérdi viszonylag nyugodtan.

 - Mindegy, csak jó messzire – mondja a lány, de mielőtt még folytatná mondandóját Sanyi, észreveszi, hogy sebesen közeledik hátulról két izzó reflektor.

 - Ők azok…- mondja reszketeg hangon a cingár szőkeség. – Gyorsabban kell menni, menni, ők akarnak megölnek…

 Az üldözők vészesen közelednek. Sanyinak átcikázik az agyán, hogy nem vállal felelősséget a lányokért, ha elébe vágnak, megáll, és leszállítja utasait, de aztán elhessegeti a gondolatot, végül az ő lelkén száradna, ha valóban komoly bajuk esne. Tudja, nem messze van egy meredek emelkedésű makadámos mellékutca, amely síkos is ilyenkor, és kivezet a városból a közeli erdő felé, hát arra kanyarodik. Az üldözők már olyan közel vannak, hogy a visszapillantóból látja, egy fehér Porsche szegődött a nyomába. Még csak egy kilométer, és eléri az említett utcát. Visszakapcsol, erőt ad az autónak, de a Porsche már kész előzni, Sanyi úgy manőverezik, balra-jobbra, hogy a másik ne kerülhessen eléje. Nagy ívben veszi a kanyart, majd kb. kétszáz méter után ott a jó lehetőség, hirtelen kormányrántással ráfordul a kövezett útra. Végre. A terepjáró teszi a dolgát, az erőgépek által vájt mély keréknyomban egyre növeli előnyét, mígnem az üldözők lapos autójukkal felakadnak. Sanyi a visszapillantóban látja, ketten vannak, kiugranak autójukból és rázzák feléje az öklüket.

- Ezt megúsztuk… - szusszan fel a bögyös. – Én Mari vagyok, ő Jelena - mutat a cingár szöszire ülésében hátrafordulva, – ő meg Irén – bök a dagi felé. – Nem tudom, hogyan köszönjük meg…

- Majd kifizetitek a fuvardíjat, ami nem lesz kevés – mosolyodik el Sanyi. Már az erdei úton halad, ami lassan lejteni kezd. Az erdőn túl van egy falu, a falu után pedig kiér majd a főútra. Az egész kb. ötven kilométeres kerülő, hogy visszatérjen a városba.

- Mi történt? – kérdi. – Nem mintha bármi közöm is volna hozzá… - egészíti ki szabadkozva.

- Elmondjuk? – fordul a másik két lány felé Mari.

- Bánom is én – rándítja meg vállát Irén, a dagi.

- Én ijedek meg nagyon-nagyon… - nyekegi tört magyarsággal Jelena. „Szerb, ukrán lehet, netán moldvai vagy orosz” – állapítja meg Sanyi.

·                           A bárban szedett fel a két pasi – kezdi a történetet Mari. – Folyt zsebükből a pénz, szerintem nem idevalósiak, legalábbis nem láttam őket mostanig. Amikor befejeztük a műsort az asztalukhoz hívtak, kérdezték, mit fogyasztunk, mi likőrt mondtunk, nekünk ugyanis nem szabad ott alkoholt fogyasztani; ha a vendég rendel, rendszerint zöldes szájvízzel szolgálnak ki, persze a likőr árában. Aztán meghívtak mindhármunkat a lakásukra, két szobás panellt bérelnek a Szabadság sugárút végén, az első emeleten. Azt ígérték, hogy fejenként kétszázat adnak egész éjszakára, de mindketten mindenikünkkel akarnak lenni. Bele mentünk, van egy kisfiam, rá is kell gondolnom, miből tartsam el. Felmentünk velük a lakásra. Meglátszott hogy készültek. A hűtőben töméntelen mennyiségű ital volt, a legjobb választékból, mindkét szobában megrakott gyümölcsöstál, pornófilm a DVDlejátszóban, ilyesmik. Egy ideig nevetgéltünk, aztán történt, aminek történnie kellett. Nem lett volna gond, ha az egyik, Ionel, aki Jelenával átvonult a kisebbik szobába, egyszercsak nem kezdi ütlegelni. Segítségért kiáltozott. Én éppen Kosztival voltam elfoglalva, de Irén szabad volt, hát átszaladt, és a gyümölcsös tállal leütötte a pasit, aki összecsuklott, mint a colstok. Koszti megpróbált a barátja segítségére sietni, aztán verekedni akart, de őt is leütöttük, és elvettük az összes pénzt, ami volt náluk, nem több mint 1000 lej -, a többit biztosan bankkártyán tartják -, amit otthagytunk nekik. Elmenekültünk, tudtuk, ha észhez térnek, keresni fognak, ezért intettünk le téged. Ennyi a történet, elmondjuk Andrisnak a bárban, és az ügynökség elhelyez majd másik városba… - ejti ölébe a kezét, amivel addig hevesen gesztikulált.

- Miért csináljátok ezt, megéri, nem túl veszélyes? – kérdezi, hogy ne hallgasson, de nem igazán érdekli a válasz.

- Én például semmi egyébhez nem értek – szólal meg Irén. – Másféle munkával ennek negyedét sem lehet megkeresni. Te miért taxizol? Ti is olyanok vagytok, mint mi; ti is az utcán éltek, ott szeditek fel a kuncsaftot…

- Mennyit kértek egy menetért?

- Egy menet 20 lej, egy éjszaka 200 lej – mondta Mari, a bögyös – de én veled, szivi, ingyen is elmennék – tette hozzá, és bal kezét Sanyi combjára helyezi.

- Kösz, talán majd máskor – mondja, és combjáról lefejti Mari kezét.

 Közben eljutottak az országútig. Sanyi megállítja az autót, majd kiszáll, és körüljárja. Azon kívül, hogy szotyog róla a sár, egyéb hibát nem észlel, pedig volt egy olyan pillanat, amikor majdnem összekoccant a Porscheval. Visszaül a volánhoz, és a város felé veszi az irányt. Arra gondol, hogy minél gyorsabban meg kell szabadulnia a lányoktól, ha nem akar több bajt, hiszen mindennek a tetejébe még lopnak is. Nyugtalanná válik, önkéntelenül megtapogatja a dzsekijének belső zsebében őrzött pénztárcáját. Némiképp megnyugszik, amikor az utolsó kanyar után felcsillannak a város fényei.

- Pontosabban hová vigyelek? – kérdezi, amikor már a belvárosba értek, és a lányok még mindig csak szótlanul bámészkodnak át az ablakon.

- Tegyél le a Széchenyi utca sarkán – adja ki az ukázt a cigánylány, aki végig úgy viselkedett, mintha a másik kettő főnöke volna.

  Szemerkél a késő őszi eső. A téren lélek sincs. A lányok kikászálódnak az autóból. Mari a járdán tapiskolva igazgatja miniszoknyáját. Érdekes alkat, húsos lábak, de nem kövérek, inkább izmosak, nem hájas, nem is cingár, de a testéhez képest aránytalanul nagy mellei, mintha kellékként lógnának a mellkasán. Hálálkodik, hogy Sanyi úgymond megmentette az életüket.

  Megmondtam, szivi, én veled ingyen is szívesen elmennék – és a férfi vállára helyezi balkezét.

 - Te mondtad, hogy rokon a mesterségünk. Nem szórakozni jövök ki az éjszakába, hanem pénzt keresni. Ennek a fuvarnak az ára egy lepedő és annyi. Nekem is meg kell élnem valamiből – vonja meg a vállát szabadkozva.

 - Bármelyikünk elmenne veled, mert jó fej vagy…

 - Talán majd máskor – így a taxisoför, és két ujjal megcsippenti a lány mellbimbóját a ruhán keresztül, mintegy jelezve, hogy őt választotta volna.

  Mari vállat von, jelezve a többieknek, hogy ő megtette, ami tőle tellett. Előveszi a pénzt, átnyújtja, aztán kacérul csücsöríti száját.

- Csúnya fiú, megjegyeztelek, tudom a telefonszámod, s, ha nem helyez más városba az ügynökség, mindig téged foglak hívni.

 Egy kis palack whiskyt szed elő retiküljéből:

- Koccintsatok értünk az asszonysággal, ha rendben haza értél – nyújtja át az italt, és azzal sarkon is fordul. A  másik két lány közben már idegesen topogott, és aztán tánclépéseket lejtve mindhárman belevesznek az éjszakába.

 Sanyi beül a Pegeutba.

- Negyvenes a központnak, szabad vagyok a Széchenyi utcánál.

- Az éppen jól jön. A saroktól öttszáz méternyire van a Mázli-éjszaka, egy ürge fél perce kért fuvart, még vár.

- Vettem az adást. Te, Lonci, te sosem alszol?

- Elvállaltam az éjjelt is. Sacinak valami családi esemény van. Nekem meg kell a köles.

 Sanyi közben bekanyarodik a Széchenyi utcába. Félperc múlva ápolt, öltönyös fickót pillant meg a Mázli előtt. Megáll, pontosan előtte, de a férfi nem az anyósülést választja, hanem taxis szabály szerint a jobb hátsót. “Taxizott már az ürge, biztosan kioktatták a rendről” – szögezi le magában, mint ahogy azt is, hogy “profi” utassal van dolga, az ilyenek nem beszélgetnek, nem fecsegnek, borravalót sem adnak.

   Szent Teréz 68 – böki ki az utas, miután a hátsó ülésen félkönyökre támaszkodik. Sanyi a belső visszapillantót szokása szerint úgy állította, hogy az utasokat is szemmel tarthassa, az autós közlekedésnek pedig ott vannak a kinti tükrök. Nézi a férfit, aki negyvenvalahány éves lehet. Arcáról semmit se lehet leolvasni. Nem lehet tudni, jó vagy rossz napja volt; miért ácsorgott az éjszakában hajnalig; mi a foglalkozása; mi várja ott, ahová most éppen kérte a fuvart? Sanyi szokott mélázni utasai jelleméről, de csak puszta unalomból, az egésznek nem igazán tulajdonított jelentőséget. Most inkább az üldözés foglalkoztatja, mi lett volna, ha útját állják a jampik, akiknek akár fegyvereik is lehettek.

  A körforgalmi térhez közeledve egy cammogó óriásdömpert talál maga előtt. A közeli bányától induló nehéz járművek ebben az órában átkelhetnek a városon. Nem kockáztatja az előzést, úgy dönt, inkább csigatempóval megvárja, hogy túllegyenek ezen az útszakaszon.

 - Délig eljutunk oda? – okvetlenkedik az utas.

 - Jobb későn, mint soha – vág vissza anélkül, hogy tudná, mennyire igaza van.

 Cammog a Pegeut az erőgép mögött, melynek kerekei olyan magasak, mint a terepjáró kerekestül, vázastul, mindenestül. Sanyi ki-kitekint, fontolgatja, hogy előzzön vagy sem, óvatlanságnak tartja, hogy előzve érkezzen be a körforgalomba. Rápillant a bal oldaltükörre, és azt látja, hogy egy alacsony jármű kiáll előzni nagy sebeséggel. Lassít, látja, egy metálszürke Audi megelőzi őt és a kamiont is, aztán egy hangos puffanás, a kamion mintha lecövekelne, ő fékez, gyorsan visszakapcsol, a kéziféket is behúzza, de a nedves aszfalton megcsúszik az autó és nekivágódik a kamion bal hátsó kerekének.

-   Ezt jól megcsinálta… - nyögi “Szent Teréz 68”. – Így már nem érem el a hajnali gyorsot.

 Gyorsított filmbe illően kezdenek peregni a percek. Sanyi vizsgálja az utast, megállapítja, hogy nem súlyos a sérülése, beverte az orrát. Telefonál a rendőrségre és a mentőkhöz, közli, hogy baleset történt. A kamionos már leszállt emeletes kabinjából, körüljárja a tehergépkocsit, legyintve közli, vele nem történt semmi baj, de előre mutat a térre, ahol az Audi nekiütközött oldalról egy sötétkék WV Golfnak. Sanyi és a kamionos odarohannak. Az Audi mellett két suhanc révedezik az útszélre ülve, de az apró Golfban semmi mozgás. A kamionos ér oda elsőnek, mert Sanyi közben a suhancokat korhollja. A kamionos kétségbeesetten kiáltja, “Gyere már, itt fog kimulni a kezem között!” Sanyi odarohan, és látja, hogy a bal ajtó és a volán teljesen a székhez préselte a szerencsétlent. A kamionos nagykalapácsot hoz a járművéből és Sanyi hallgatag utasával felváltva kalapálva kiszabaditják a Golf vezetőjét, aki szerencsére egyedül van. Nincsen más sebesült. Lefektetik az útszélre.

 - Istenem, mi lesz a fiammal, az anyja tavaly halt meg rákban, minden rokonunk kipusztult, én voltam az utolsó, akire számíthatott… – ismételgeti, s aztán következik a semmitmondó csend.

  A mentők már csak annyit tudnak megállapítani, hogy a férfi belehalt mellkasi sérülésébe. Sanyi és a kamionos elmondják a történteket a rendőröknek, akik a két suhancot bekísérik a kapitányságra. Sanyi utasa ezúttal az anyósülésen foglal helyet, láthatóan beszélgetni akar, de most a taxisoför burkolózik hallgatásba. Nem akar beszélni küszködésről, életről, halálról, tévedésekről, suhancok felelőtlenségéről. Arra gondol, hogy mára ez lesz az utolsó fuvar. A Szent Teréz utcából egyenesen haza megy, megeszi a maradék paszulyfőzeléket vörös hagymával, második fogás gyanánt pedig aludni fog legalább hat órát. Az sem érdekli, hogy a férfi a Szent Teréz utcába kérte a fuvart, később mégis azt panaszolta, hogy a baleset miatt lekési a hajnali gyorsot, holott a pályaudvar autóval is legalább fél óra a nevezett utcától.”Az éjszakában mindenki hazudik – biggyeszti le a száját -, elvégre magam sem tudom hányszor hazudtam, amióta kint élek a sötétben” Az utast végre célhoz viszi, de alig tud megszabadulni tőle, mert azt akarja, hogy ő várakozzon a ház előtt, míg jön majd a csomagjaival. Sanyi csöppnyi türelmét is kezdi elveszíteni. Klienssel azonban nem szokott vitatkozni, ezért kimérten közli:

 - Nézze, uram, én egy perc múlva kiléptem a műszakból, hivjon másik taxit, garantálom önnek, hogy öt perc múlva itt fog várakozni valamelyik kollega.

 - Jó egy szolgáltatás a maguké – csapja be az ajtót sértődötten a kliens, aki észbe kap, hogy még nem is fizetetett. Kinyitja az ajtót és tizenöt lejt rádob az ülésre. – Köszönöm az élményt, és azt, hogy túléltem – harsogja.

 Sanyit néhány másodperce körömfeketényit sem érdekli a Szent Teréz 68. Arra gondol, hogy tíz perc múlva otthon lesz, lezuhanyzik, zabál valamit, bekapcsolja a tévét, elfekszik az ágyon, nem törődik semmivel, elalszik, majd holnap elkezd egy remélhetőleg jobb napot, hiszen vasárnap nyugisabb szokott lenni a meló. Még csak két szemafor és bekanyarodhat a lakótelepi kis utcájába. „Ördögiek ezek, nulla forgalomban a szemaforok vasárnap hajnalban is működnek. Ilyenkor legfennebb egy denevér keresztezheti az utat” – bosszúskodik, aztán mintegy vezényszóra a Jolival folytatott délutáni beszélgetés jut eszébe.    

 “Kezdjük szépen elölről. Van élet és van értelem. Az élet teremtette meg az értelmet. Ha nincs élet, nincsen Homo Sapiens. Ha azt mondjuk, hogy az életnek nincsen értelme, akkor azt feltételezzük, hogy az értelmet egy értelmetlen fogalom hozta létre. Ami nonszens. A Golf vezetője életet teremtett, amikor megnemzette fiát, és felelősséget is vállalt érte, bizonyára igyekezett a legjobban tanítattni, intelligenciával felruházni. Azért tette, hogy tovább adja tudását, tapasztalatát, emberi lényét. Az élet arra a felismerésre késztette, hogy reprodukálja magát, és az intelligencia arra, hogy ne hagyja azt elveszni, adja tovább. Mindennek rendje van az univerzumban, a Plutó nem ütközik a Marssal, a Nap nem hagyja el a rendszerünket, mint egy üstökös. Alaptörvények uralják a létet, gravitáció, elektromosság, centrifugális erő, kémiai elemek reakciói és még sok minden. Minden mi célból lenne, ha nem a legmagasabb szinten szervezett fogalomért, az életért, az értelemért, amely képes reprodukálni magát, amely őt létrehozta. Igen, az élet nem lehet véletlen, túlságosan is sok szabály irányítja, ilyent csak értelemmel lehet elérni, és az értelemnek az a legfőbb lényege, hogy állandóan más és más alakban felfogásban újrafogalmazza lényegét.

  Már ott is van a tömbház előtt. Fordít a slusszkulcson, lekapcsolja a fényszorókat, kitapogatja pénztárcáját a dzsekije belső zsebében, a kesztyűtartóból kiveszi irattáskáját, még egy utolsó pillantás a hátsó ülésre, felejtett-e ott valaki valamit. Minden rendben.  Felnéz az emeleti ablakra, Joli még alszik – állapítja meg. Elindul a lépcsőház felé. Lépteket hall maga mögött, de nem tulajdonít azoknak jelentőséget. Aztán erős ütés a tarkóján. Földre bukik, és karjaival próbálja védeni a fejét. Felfogja: két suhanc ütlegeli baseball-ütőkkel.
 - Ki vagy te, a helyi kurvapecér, szüzanyák stricije, te, hülye? Nem eléggé nagy ez a város, hogy csicsás szerkóddal meglógjál – hallja, de már egyre kivehetetlenebbül az ütészáporban. Még látja, hogy a két fickó neki esik az autónak, és törik-zúzzák a szélvédőt, a lámpákat. Átcikkan agyán: elfelelejtette bekapcsolni a riasztót…
  Sötét lesz minden, és  ki tudja mennyi idő után minden hófehér. Először a kezére pillant, nem is az ő keze, gondolja, olyan fehér, mint egy gipszszoboré. Joli hajol föléje.
 - Hogy vagy?
 - Élek? – kérdi, mintha álomban lenne.
 - Szerencséd volt, azt mondják, megmaradsz – teszi Joli gyöngéden a kezét Sanyi begipszelt karjára.
 - Nézd, ott a fogason van a táskám, légy szíves hozd ide, van benne egy kis palack – mondja Sanyi viszonozva Joli érintését.
  - Nem kellene most innod… - válaszol az asszony előszedve a Maritól kapott whiskyt. – Honnan van ez, és miért éppen most? – kérdi szemrehányóan.
  - Megígértem valakiknek, hogy veled kortyolgatok, ha épségben hazaérek.

 Joli hangtalanul könnyezik, fogja Sanyi kezét, belekortyol az italba, és nyalintásnyit ad a férfinak is: „Te, bolond!” – csak ennyit mond, mert náluk sohasem volt szokásban az érzelgősség. Sanyi nem szegi meg hagyományaikat, pedig legszívesebben ölbe kapná és körbetáncolná a kórtermet vele így összetörten, begipszelve tetőtől talpig. De csak lágyan megérinti az asszony kézét.

Oldal: Próza
Pintér D. István - © 2008 - 2024 - pinteristvan-a.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat